Magamról – hitvallás

Magamról

Sokáig kerestem az utam, az életemben ugyanúgy, mint a munkámban.

Már egyetem alatt elkezdhettem egy gyermekjóléti szolgálatnál dolgozni, folyamatos szupervízió (tapasztalt pszichológussal folytatott konzultáció) mellett. Rengeteg nehéz sorsot ismertem meg és kísértem az alatt a majd’ 6 év alatt, míg ott voltam. A viszontagságok ellenére egy-egy felcsillanó szempár, röpke, önfeledt pillanat, apróbb és olykor döbbenetes léptékű változás/fejlődés a kliensnél, ill. nem utolsó sorban a kollégáimmal való közvetlen kapcsolat meghatározóvá és értékessé tette ezt a tapasztalatban rendkívül gazdag időszakot. Leginkább gyermekekkel foglalkoztam, de mivel a gyermek az esetek döntő többségében „pusztán” a tünethordozó, így, ahol meg lehetett oldani, ott a szülőket is jobban bevontuk, az általános gondozási terv betartatásán felül.
Az óvodásokkal és iskolásokkal folytatott üléseket nagyon élveztem. Miután egyre nehezebb eseteket kaptam, idővel azt vettem észre, hogy a párkapcsolat, ami gyakran nem működött e családokban, egyre jobban érdekel.

Továbbra is folytattam a munkám, közben megismerkedtem a nevelési tanácsadó-, és iskola működésével is, mert az egyetem befejeztével kisebb óraszámban folytattam gyermekjólétes tevékenységem. A színtér szélesedett, de ugyanazokba a problémákba, elakadásokba ütköztem.
És a párkapcsolat egyre izgalmasabbnak tűnt… Ezzel párhuzamosan a magánéletben is elkezdhettem megtapasztalni az összecsiszolódás, egymásra hangolódás, együttélés izgalmas pillanatait. Az akkori Társam mellett és által nőttem fel teljességgel, életem minden területén. Rengeteget kaptam és tanultam. Magamról, az ÉLésről (szemben a létezéssel), és nem utolsó sorban a jól működő párkapcsolat eléréséhez és megtartásához szükséges finom, apró részletekről. Leírhatatlanul sok hálát érzek Iránta. Mellette jelentkeztem majd vágtam bele a párkapcsolati coachingba, mert akkor úgy éreztem, a párkapcsolat lesz a fő irányom.
Ahogy az igazi megélést, élettel áramlást, úgy a fizikai sík visszavonhatatlan határait/korlátait is Általa kellett megtapasztalnom egy váratlan baleset miatt, aminek következtében elveszítettem Őt. Már együtt terveztük a jövőt, így az életem szó szerint kettétört.
Rengeteg támogatást kaptam barátoktól, kollégáktól, családtagoktól, és nem tagadom, hiszen emberből van minden pszichológus is, a szupervízión is jó darabig a gyászom állt a központban.
A talpra állásom során rendkívül sokat tapasztaltam, változtam, az élethez való hozzáállásom alapjaiban alakult át. Az addigi értékrendem megmaradt, de a sorrend gyökerestől módosult.

 

Az utam

Ekkora két óvodában dolgoztam. Mérhetetlenül szerettem és szeretek ovisokkal dolgozni, mert könnyedén tudunk egymásra hangolódni, és az eddigi tapasztalataim alapján náluk még gördülékenyebb az elakadások kezelése.
Ugyanakkor nem múlt el nyomtalanul a megélt veszteségem, így küldetésemnek az óvodások megsegítése mellett a párkapcsolatok megmentését tűztem ki célul. Rengeteg élettörténetbe nyerhettem betekintést, és maximális lendülettel is dolgoztam a kapcsolatokért, azonban két dologra kellett újra emlékeztetnem magam. Az egyik, hogy a pszichológus/terapeuta/segítő oldala kevés. Akinél az elakadás, a probléma, annak ugyanúgy felelősséget, nyitottságot kell vállalnia a változásért, továbblépésért, másképp az eredmény sem lehet számottevő.
A másik, hogy lehet kezelni a legtöbb párkapcsolat működési nehézségeit a felszínen, de a hozzám fordulók döntő többségének mérhetetlenül nagy és alapvető hiányosságai voltak az önmagukra tekintés (önismeret) területén, amivel szembesülni viszont nem igazán szerettek volna, pedig az együtt élésük megkönnyítésének igazi megoldása önmagukon keresztül vezetett volna.
Emellett, főleg az elején fájó is volt látni, hogy ők ott vannak egymásnak, és ahelyett, hogy értékelnék, az eddig közösen megtett utat, szép emlékeket, hogy együtt lehetnek a konfliktusok, szürkébb/viharosabb napok ellenére is (melyekre számos fogással igyekeztem emlékeztetni őket), annyira bele vannak gabalyodva a kisebb-nagyobb sértettségeikbe, projekcióikba, hogy döbbenetesen bántó kommunikációval viszonyultak egymáshoz. Mondhatnám, hogy akkor legalább kommunikáltak, mert sok esetben el sem jutottak volna hozzám, ha időben megbeszélik az őket bántó mondatokat/helyzeteket. De ez a fajta megnyilvánulás vajmi kevés segítséget, áttörési lehetőséget nyújtott. Olykor már teljesen rideg atmoszféra vette körbe őket, aminek egyéni konzultáción nyoma sem látszódott. Így egyre kevésbé éreztem ezt a vonalat küldetésemnek.
Mindemellett a gyermekekkel a kapcsolatom folyamatosan mélyült, a hatékonyság, a haladás egyre nagyobb szárnyra kapott, elindultam a gyermekdráma, a közös mese-, és metaforaalkotás bámulatosan hatékony, produktív útján. Addig is élveztem a kicsikkel való munkát, ám egyre inkább azt vettem észre, hogy már sokkal jobban is várom a velük való üléseket, mint egy újabb felnőtt, párkapcsolati konzultációt.
Így nem sokkal később, a gyermekek körében megélt, gyarapodó eredmények fényében beláttam: biztosan rengetegen tudnak segíteni párkapcsolatok helyrehozatalában, de nekem a gyermekek megsegítése, támogatása az az út, amiben lelki alkatomból adódóan ki tudok teljesedni, azaz az igazi.

Magamról -hitvallás