Magamról – hitvallás

Magamról

Gyermekkoromtól szerettem segíteni. E szándékomat felnőttként állatorvosi praxisban terveztem teljességgel kibontakoztatni, azonban reáltudományokra való fogékonyság és kompetencia hiányában át kellett értékelni lelkesen dédelgetett terveim. Szerencsére mindez elég hamar kiderült, így nyitottan tudtam keresgélni. A pszichológia első ízben szüleim felvetésére került a listára. Mire a középiskola utolsó évében jelentkezni kellett egyetemre/főiskolára, éreztem, hogy egyre jobban vonz ez a terület. Akkor még széles volt a paletta, ami érdekelt: önértékelés, korai fejlesztés, kriminálpszichológia, evészavarok, párkapcsolat.

 

Az utam

Kerestem az utam, mert azt éreztem, hogy igazán akkor tudok segíteni, támogatni, kísérni, ha választok egy területet, és abban jobban elmélyülök. Az egyetem alatt elkezdhettem dolgozni egy gyermekjóléti szolgálatnál, folyamatos szupervízió (tapasztalt terapeutával folytatott konzultáció) mellett. Felnőttekkel és gyermekekkel egyaránt foglalkoztam a kezdetektől, így rengeteget tapasztaltam. Emellett számos képzést is elvégeztem, hogy bármire is legyenek nyitottak a hozzám fordulók, biztosabban találjunk olyan módszert, ami segíti őket, az elfogadó, támogató terápiás kapcsolat mellett. Nagyon szerettem ott dolgozni, az embert magába szippantja ez a légkör, amihez szerencsémre jó csapatszellem is párosult a leírhatatlanul sok kihívás mellett. A számos inger, élmény ellenére ekkor az „igazi” utam még nem találtam meg, de nem csüggedtem, mert élveztem és sok esetben láttam változást, fejlődést a klienseknél.

A legnehezebb, amit ott tanultam meg és amire néha-néha még jelenlegi munkahelyemen és néhány konzultáció során ma is emlékeztetnem kell magam, mert örök érvényű, az az, hogy bármennyire is vagyok motivált, ha a másik fél eljön, de nem kész/nem akar igazán változtatni, akkor az én oldalam kevés. Ez valóban közös munka. Melyre ha nyitottak vagyunk, számos izgalmas területet fedezhetünk fel és érthetünk meg önmagunkban, ami segítségével a hétköznapok megélése, a problémák kezelése is könnyedebbé válik.

 ato

Hitvallás

A legtöbb segítőnek van egy terület az életében, amire jobban fókuszál, amit hivatása központjának érez. A 2010-es évek elején, egy esős, borongós, de számomra annál élettelibb és meghatározóbb szeptemberi napon kezdődött az az utazásom, mely végül elvezetett ahhoz az állomáshoz, melyet valóban szívügyemnek érzek hivatásomon belül.

Ekkor ismertem meg a Társam. Aki mellett és által nőttem fel teljességgel, életem minden területén, és akitől rengeteget kaptam és tanultam. Magamról, a kapcsolatokról, az életről. És nem utolsó sorban a jól működő párkapcsolat eléréséhez és megtartásához szükséges elemekről. Leírhatatlanul sok hálát érzek Iránta. Mellette jelentkeztem párkapcsolati coachingra, mert akkor úgy éreztem, a párkapcsolat lesz a fő irányom. Még mindig szerteágazónak véltem a képzés után is e területet, de belevágtam. Színes életeket, élettörténeteket kísértem. Egy-egy szeletét egyre jobban kezdtem magaménak érezni. Néhány évvel később sajnálatosan szintén Társam volt az, aki ennek az utazásnak, és a fő állomásomnak az irányát segített végérvényesen meghatározni. Egy váratlan tragikus balesetben elvesztettem Őt. Mi már együtt terveztük a jövőt, így az életem szinte szó szerint kettétört.

Rengeteg támogatást kaptam barátoktól, kollégáktól, családtagoktól, és nem tagadom, hiszen emberből van minden pszichológus is, a szupervíziós konzultáción is jó darabig a gyászom állt a központban.
A talpra állásom során rengeteget tapasztaltam, változtam; az élethez való hozzáállásom alapjaiban alakult át. Az addigi értékrendem megmaradt, de a sorrend gyökerestől módosult.

A történtek fényében biztos voltam abban, hogy a párkapcsolatok megsegítése kell, hogy legyen az igazi küldetésem.

Tapasztalatom:

Addigi konzultációs tapasztalataimból és a környezetem szemlélődéséből kiindulva, azon belül is a kihűlt, eltávolodó félben lévő párok számára egy reális tükör tartását véltem feladatom központjának.

Az ekkor hozzám fordulók elakadásai során vált egyértelműen világossá számomra, hogy ha kellően elszánt mindkét fél, valóban lehetséges kapcsolatuk minőségén dolgozni, a szürkévé váló hétköznapokkal szemben. Azonban a legtöbb esetben egyet hátrébb kell lépni és először az önismeretben szükséges lépcsőfokokat megtenni. Ezzel karöltve jár a reális önértékeléshez vezető út. E két kulcs elem által pedig párkapcsolat esetén, a társak közti kötelék mélységében is át tud alakulni. Nem csak átmeneti enyhülést hozva, a felszínen.

A felnőttekkel párhuzamosan gyermekeket is kísértem a kezdetektől. Óvodás korúaktól serdülőkig számos élettörténet tárult elém. Eleinte egyéni foglalkozásokat vittem, majd idővel több ízben megtapasztaltam, mennyire sok lehetőség rejtőzik egy-egy csoportos folyamatban, legyen szó szorongó vagy agresszív gyermekről. Ezt követően törekedtem kiaknázni az “együttes” élmény nyújtotta színes tapasztalási palettát, leginkább gyermekdráma és művészeti/alkotó jellegű foglalkozások formájában. Rengeteg csoportot vezettem, mire biztosan megérett bennem, hogy a gyermekeket mely életkorban, milyen módszerrel érzem úgy, hogy a leginkább tudom támogatni.  Társam elvesztését követően érzékeltem, hogy az óvodás korúak felé még erőteljesebb lett a nyitottságom. A velük történő munka során tudok a leghatékonyabb lenni.
Az ő életükben, gazdag fantáziaviláguknak köszönhetően a mese, a varázslat még nagy segítő társ tud lenni elakadásaik kezelésében. Így esett a választásom esetükben a gyermekdrámára.
Mindennek a megélése jelölte ki azokat a szeleteket (önismeret, önértékelés és gyermekdráma) az élet leírhatatlanul gazdag köréből, melyekben történő fejlődés, előrelépés megsegítését immár igazi küldetésemnek érzek. Részletesen lsd: Felnőtteknek és Gyermekdráma fül alatt.